- Szenvedj te is úgy, mint én! – mondta gonosz hangon
Lucy. Már készítettem magam a fájdalmakra, már amennyire arra az iszonyatos
mennyiségű gyötrelemre fel lehet készülni, amit Lucy átélt és átad nekem minden
egyes alkalommal. De az áradat helyett csak Lucy nevetését hallottam, ami nem a
megszokott nevetése volt. Ez kedves nevetés volt. – Nyugi, csak ugratlak! Nem
akarlak bántani! Eleget szenvedtél te nélkülem is. Meg már eleget kaptál régen,
amit most így utólag már kicsit bánok.
- De…de miért csináltad régen? Miért voltál olyan velem? – kérdeztem
értetlenül.
- Amikor megtudtam, hogy egy kis hercegnő és sátánka testébe kerültem, egyből
ellenszenves lettél. Egy kis elkényeztetett kislány sose fog engem megérteni.
Legalábbis régen ezt gondoltam… De aztán láttam miken mentél keresztül, amikre
még én is rátettem egy lapáttal rájöttem… Rá jöttem, hogy tévedtem… Egy
egyáltalán nem elkényeztetett, normális, kissé visszahúzódó vagány csaj lett
belőled és eléggé megkedveltelek.
- Kö-Köszönöm! – hirtelen nem is tudtam mit reagálni.
- Van más oka is annak, hogy most szóba álltam veled… - folytatta a diclonius
és érdeklődve hallgattam. – Mivel nekem se jó, hogy nem emlékszel semmire,
ezért segítek visszahozni az emlékeidet.
- De hogyan? – kérdeztem értetlenül.
- Mivel olyan amatőr volt a csaj, hogy nem vette észre, hogy ketten vagyunk,
így az én emlékeimet nem tűntette el, csak a tiédet. Így visszatudom adni őket.
– már felcsillant a szemem és teljesen belelkesültem, de Lucy visszahúzott a
földre. – De ez eltarthat egy darabig. Akár napokig is. Szóval pont kapóra jön
az eltiltásod… - az elf képességemet kihasználva magáról egy „hologrammos” képet
csinált a szobámba, hogy mégse egy hanggal kommunikáljak. – Kezdhetjük? –
kérdezte én meg egy nagy bólintással válaszoltam neki. – Akkor hajrá!
Deborah’s
pow
A tervem elég jól ment. Megszabadultam a kis szajhától
és már semmi akadálya, hogy magammal vigyem Castiel. Bár kissé meglepett az az
iszonyatos energia, ami megakadályozta a próbálkozásomat, de mivel már a
kiscsaj nincs itt, nem lesz gond. Egész este azon gondolkodtam, hogy mi legyen
a következő lépés. Most mindenki azt hiszi, hogy a kis démonka behúzott nekem
egyet, amikor beszélgettünk. Most ő a rossz kislány. És még ha a barátai meg is
akarják győzni a többi diákot, az igazgatónő az én pártomat fogja, mert
tisztába van vele, hogy Rias mennyire kis instabil személyiség. Így már szinte
teljes a győzelmem. Már csak Castielt kell visszaszerezni. És ha még a drága
Hideki is velem jönne… Két legyet egy csapással! Ahogy hallottam, hiába piszkálják egymást egyfolytában Hideki Rias legjobb
haverja és nem óhajtja cserben hagyni a démonkát.
Másnap teljesen felkészülve, elégedetten léptem be az
iskola kapuján. Megvolt, mit kell tennem. Szépen bementem a suliba, sokan
megkérdezték, hogy jól vagyok e. Szerintem már mindenki tudta, hogy behúztak
nekem. Ahogy viszont elhaladtam a két felettünk lévő ”b”s osztály előtt két
utálkozó szempárt láttam. Az egyik a végzősök közt Hideki volt(mily meglepő), a
másik a tizenegyedikben Kaito volt, szintén a Dark családból. Az
évfolyamtársainknál is találtam egy Darkot, aki ha a tekintetével ölni tudott
volna, már halott lennék. Az osztályba belépve se változott a helyzet. Egy
kupacba gyűlve ültek Rias kis barátai és Castiel is. Bár kicsit kevesebben
voltak, mint előtte. Most csak a kis szerelmespárunk (Alexy és Miyo) a kis szép
szemű farkasunk és a tegnap érkezett új csajszi volt. Azt hiszem Brooklyn a
neve. Amint beléptem az említett csoport gyűlölködő szemekkel nézett rám.
Miyako szeme vörös volt az idegtől. Odadobtam nekik egy vigyort és elmentem a
többi hülyéhez beszélgetni. Mindenki aggódott értem. A kis Melody és az
idegesítő vigyori Iris egyfolytában körülöttem ugráltak, hogy minden rendben
van e.
Kelly és Rosa is odavándorolt a kis színes durcás
csoporthoz és érdeklődtek a dolgokról. Amikor elmesélték nekik először
elképedtek, majd rám néztek és a szemükbe nekik is látszott a gyűlölet. Persze,
engem nem érdekelt. Ez csak néhány ember. A többség mellettem áll. Bár az
problémás, hogy az összes Dark ellenem van. Öt rohadt jól kinéző, tehetséges
srác, akik nagyon erősek, és egy nagyon erős hugica. Szép kis család. Engem
leginkább az izgatott, hogy Castielt megszerezzem. A többi idióta hidegen
hagyott. De nem rögtön csábítom el a vöröskét. Előbb fájdalmat okozok a
zöldikének még jobban.
A harmadik órát követő szünet a leghosszabb az
ebédszünet után, így ezt a szünetet választottam arra, hogy beszéljek
Catsielellel. Éppen a szokásos padon ücsörgött és szívta a cigijét. Elég sápadt
arca volt és maga elé bámult. Tekintete üveges volt és nagy árkok voltak a
szeme alatt. Lassan sétáltam oda hozzá.
- Szia cicus! – köszöntem neki. Ahogy meghallotta hangom összerezzent és szeme
sarkából rám nézett. Majd felállt és elindult a kertész klub felé. Nem is akart
tudomást venni rólam. Én viszont követtem. – Mi van cicus? Mi a baj? Miért
kerülsz? – kérdeztem mézes-mázas hangon.
- Ne hívj így, és ne kövess! Nem akarok beszélni veled! Kopj le! – mondta
ingerülten és egy pillanatra se nézett hátra vagy lassított le. Én viszont
eltökéltem, hogy végrehajtom a tervem, szóval eszem ágában se volt békén
hagyni.
- De csak beszélgetni akarok veled.
- Azok után, amit csináltál még beszélni akarsz velem. – mondta ingerülten és
erőltetetten felröhögött. – Ugyan! Ezek után ne is reménykedj benne, hogy veled
megyek! – mondta és megállt és végre szembe fordult velem. Amikor ránéztem az
arcára nagyon megijedtem. A szemével ölni tudott volna és szinte vörös volt a
gyűlölettől és a dühtől. A szeme szó szerint szikrákat szórt, hiszen a családja
képessége az elektromossággal és a viharral függ össze. Tényleg megrémített.
Még sose láttam ilyennek. – Amikor együtt voltunk, akkor is manipuláltál és
csak nem olyan rég múlt el a hatása.
- Nem tudom, mire gondolsz. – mondtam és próbáltam a lehető leghihetőbben
hazudni.
- Egészen év elejéig még az a név, hogy Rias eszembe se jutott. Akármennyire is
erőlködtem, hogy felelevenítsem azt a rózsaszínhajú lányt nem sikerült, mert
valami meggátolta. Na, rémlik már valami? – kérdezte idegesen. Ijedtembe
megpróbáltam közelebb menni hozzá, hogy megtudjam érinteni és ezzel
megnyugtatni. Sikerült megérintenem a kézfejét és erre megállt. A tekintete
ködös lett. Sikerült gondoltam
magamban. Megfogtam a kezét és lassan elkezdtem beszélni hozzá.
- Cicus, figyelj nagyon rám! Felejtsd el azt a lányt! Nem tudod ki az a Rias
Gremory! Nem ismersz egy rózsaszín vagy zöld hajú Rias nevű lányt se.
Elfelejted, hogy egyáltalán létezik ilyen személy. – ahogy ezt végigmondtam
Castiel tekintete élettelen lett. Amikor végeztem elengedtem a kezét és az élet
visszatért szemeibe. Én elégedetten elsétáltam onnét és hagytam, hogy magához
térjen a kis vörös. A továbbiakban csak néznem kell a műsort.
Miyako’s
pow
A hosszú szünetbe kint ücsörögtünk a szokásos padunkon
és az új csajszival beszélgettünk. A drágám ölében ültem, mellettünk Kelly és
Rosa foglalt helyet, meg persze Brooklyn.
- Szóval, az a rózsaszín hajú csaj Rias Gremory? Akit tegnap láttam Castiellel?
– kérdezte az új vámpírkánk.
- Igen. – válaszoltam kicsit szomorúan.
- És Deborah, az a ribancforma kitörölte az emlékeit és ezért megint
közveszélyes lett?
- Igen. Elakarta tűntetni a törpét, hogy Castielt akadály nélkül magával
vihesse. – mondta Alexy idegesen.
- Az a ribanc! Leütöm! Kiszívom az összes vérét! Elrúgom a holdig! –
idegeskedett Kelly.
- Ne szívd ki, a végén még gyomorrontásod lesz! – mondta Rosa fintorogva.
Próbált higgadtnak tűnni, de belül ő is majd felrobbant a dühtől. A suli felől
Hideki közeledett felénk.
- Csá! Történt valami? – kérdezte kedvenc bátyókám.
- Csak annyi, hogy mindenki ideges, vagy Debi vagy Rias miatt. – mondtam
egyszerűen.
- És szinte mindenki azt hiszi, hogy a törpe a rossz. – mondta Hideki. – Igaz?
– csak bólintottunk és lehajtott fejjel ültünk csöndben. Nem tudtuk mit kéne
tennünk. Ha Riasnak lejár az eltiltása, akkor mindenki utálni fogja. Bár senki
nem merne szembeszállni vele, hiszen Sátán. De mindenki utálkozva nézne rá még
néhány évig. Hacsak közben el nem felejtik az ügyet. De ha nem… akkor így marad
még két és fél évig. És ezt mind tudtuk. Közbe a kertészklub felől egy ismerős
hülye közeledett felénk.
- Mi van Cast? Olyan nyúzott fejed van! – mondta Hideki kicsit gúnyolódva.
- Fogd be colos! Nem mintha a te fejed nem lenne az! – vágott vissza az
alacsonyabb vörös.
- Ezt megjegyzem! – vigyorgott rá Hide.
- Tudsz valamit Riasról? – kérdezte Alexy aggódva. Castiel értetlenül nézett
ránk. Mintha valami világrengető hülyeséget mondott volna a drágám.
- Kiről? – kérdezte értetlenül a vörös.
- Riasról! A törpéről tudsz valamit? – kérdezte Kelly.
- Most komolyan, kiről beszéltek? – kérdezte Castiel kicsit ingerülten. Én
hirtelen felpattantam és odamentem a vörös démonhoz és felpofoztam.
- Ne most kezdj el hülyeségeket beszélni, amikor mindenki aggódik! Azt ne mond,
hogy nem tudod, ki az a lány, akiért annyira oda vagy! – mondtam idegesen. A
szemem vörös lett. Akármennyire ideges lettem, attól még féltem… féltem, hogy
megint Debi keze van benne a dologba.
- Miről beszélsz? Nem ismerek ilyen csajt! És hogy mondtad? Odáig vagyok érte?
Ha így lenne, akkor csak tudnám kiről beszéltek. – mondta ingerülten a vörös.
- Ne… Nem tudod ki Rias… - motyogtam magam elé.
- Mégis honnan kéne tudnom?! – kérdezte idegesen. – Sose hallottam még ezt a
nevet! Most ha megbocsátotok! – mondta és elviharzott az épület felé.
- Ez meg… mi volt? – kérdezte halkan Kelly. Mindenki ledermedt ettől a
beszélgetéstől. Még én is… Aztán szinte egyszerre mindenki megértette a
helyzetet.
- Az az átkozott ribanc! Nem volt elég az, amit Riassal művelt? Még Castielt
is… - motyogtam idegesen. Alexy hideg kezeit éreztem a vállamon, ami egy kicsit
megnyugtatott. De a düh megmaradt továbbra is.
3
nappal később
Castiel’s
pow
Ragyogóan
sütött a nyári nap. Éppen a nyaralásomat töltöttem a Gremory birtokon. Kint
fogócskáztunk a kertben Riassal, Lord Gremory lányával, amikor a kertnek egy
elhagyatott zugába értünk. Gyönyörű érintetlen zöld mező volt azon a helyen. A
rét közepén egy hatalmas virágzó cseresznyefa állt. A fának egy vastag ágán egy
hintaágy lógott. A hintaágyon egy lány ült. Élénk rózsaszín hosszú haja lágyan
omlott vállára. A gyenge nyári szellő enyhén megmozgatta az élénk tincseket.
Nagy vörös szemei voltak, amikkel egy papírlapra koncentrált és csak néha
pillantott fel a papírról. Akkor is az előtte lévő ágakra nézett, amik tele
voltak rózsaszín virágokkal. A virágok közt átszűrődött a nap fénye és
ráragyogtak a lányra. Amikor megláttam megálltam és ámulva figyeltem a szinte
délibábnak tűnő jelenséget.
- Ő kicsoda? – kérdeztem halkan a mellettem álló vörös lánykát.
- Ne menj oda hozzá! Senki nem mer odamenni. Még apuci se. – mondta ijedten.
- Mért? Ő kicsoda? – kérdeztem újra.
- Az unokatestvérem ****. Amikor a szülei meghaltak majdnem ő is odaveszett,
mert megvédte Akenot. Nagyon instabil ezért mindenki fél tőle.
- Én odamegyek hozzá. – mondtam halkan és lassú léptekkel elindultam felé,
amikor Rias kis kezeivel megfogta a karom, hogy megállítson.
- Ne menj oda! – mondta a lány kétségbeesetten.
- Odamegyek. Nem kell aggódnod! – mondtam bátorítóan rámosolyogva és
lefejtettem a kezét a karomról. Hét éves voltam csak, de tele voltam
bátorsággal és kalandvággyal. Lassan közeledtem a fa felé. Amikor odaértem a
lány észre se vett. Leültem mellé és csak akkor láttam meg, mit rajzolt annyira
odafigyelve. Az előtte lévő cseresznyefa ágakat igyekezett minél pontosabban
papírra vetni.
- Gyönyörű! – súgtam magam elé, mire a lány összerezzent és ijedten felém kapta
a tekintetét. Ijedtében a rajztábláját elengedte, de az nem esett le. Mintha a
gravitáció nem lett volna rá hatással. Hatalmas vörös szemei az ijedségtől
csillogtak.
- Bo-bocsánat! Nem akartalak megijeszteni. – mondtam kedvesen. A lány nem
mondott semmit. Vagyis akart, de egy hang se jött ki a torkán.
- Zavarlak? – kérdeztem kedvesen. Megrázta a fejét, és elkapta gyorsan a
tekintetét.
- Te nem félsz tőlem? – kérdezte halkan.
- Miért félnék? – kérdeztem vissza meglepetten.
- Mindenki fél tőlem azóta, hogy apu és a többiek meghaltak… - mondta lehajtott
fejjel. A hangjából tisztán kilehetett hallani a szomorúságot. Én nem tudtam
erre mit mondani, ezért inkább gyorsan témát váltottam.
- Gyönyörű rajz lett! – mutattam a papírra.
- Kö-Köszönöm! – mondta továbbra is lehajtott fejjel olyan halkan, hogy szinte
meg se hallottam.
- Hogy hívnak? – kérdeztem mosolyogva.
- **********. – mondta halkan.
- Örvendek! Castiel Aizawa vagyok! – mutatkoztam be én is és kezet nyújtottam
neki. Ő először értetlenül nézte a kezemet, majd bátortalanul megfogta és
halványan elmosolyodott.
- Ö- Örvendek!
Az ébresztőm és Démon halk ugatása szakította meg az
álmom. Pontosabban a visszaemlékezésem. De miért pont most! Legutóbb akkor
álmodtam ezt, amikor Deborahval jártunk. De ki az a lány? Ugyan mondta a nevét,
de mintha valami miatt nem hallottam volna. Megint! Pedig érzem, hogy muszáj
emlékeznem rá. De valami meggátolja. Valami…
Miyako’s
pow
Péntek reggel... Az ébresztőmre ébredtem. Alexym ölelő
karjai közt aludtam el és ott is ébredtem fel. Egész este idegeskedtem és
aggódtam Rias miatt. Nemsokára lejár az egy hét és még mindig ugyan az a
helyzet. Sőt, pont emiatt rosszabb.
Felkeltettem Alexym és a barmokat, majd elmentünk
készülődni. A suliban mindenki megvetően nézett rénk a hét többi napján. Most
viszont megbánó tekintettel néztek ránk. Az osztályban leültünk a helyünkre.
Szinte elő se pakoltunk már álltak a padunk előtt. Iris, Viola, Kim és Melody állt
előttünk.
- Sziasztok! – köszöntek halkan.
- Hello! – köszöntünk Alexymmel egyszerre.
- Tudtok valamit Riasról? – kérdezte Viola.
- Miért érdekel titeket? – kérdeztem kissé nyersen.
- Hát csak mert… - kezdte Viola.
- Amikor Debi és Rias ott volt a kertészklubba Viola és Asia is pont ott
voltak. Láttak és hallottak mindent. Csak mivel előző napokban egyikőjük se
jött ezért nem tudtuk a többieknek elmondani. Most viszont mindenkit
felvilágosítottunk az igazságról. – mondta Kim Viola helyett.
- nekünk Viola már előbb is elmondta, csak Debi rájött így rávett minket a
hallgatásra. – mondta Melody lehajtott fejjel.
- Viszont Debi még nincs itt és tegnap előbb el is ment így elmúlt a hatás.
Ezért gyorsan elmondtuk mindenkinek. – mondta Iris.
- Mindenki Rias mellett áll, ahogy mi is. – mondta Kim a végén mosolyogva.
Ahogy elmondták ezt hatalmas kő esett le a szívemről. Szinte hallottam, ahogy
koppant.
- Ma átugrom hozzá! Már aggódom egy kicsit, hogy nem jelentkezett. – mondtam
kicsit aggódva, de azért fellelkesültem egy kicsit.
- Lesz este egy buli, ahova ő is hivatalos. – szólalt meg a lányok háta mögül
Brooklyn. – Szinte az egész suli ott lesz.
- Jó, mondom neki! – mondtam mosolyogva.
~¤~
Tesi
óra után olyan gyorsan rohantam ki az öltözőből, mint a villám. Rohantam
Riashoz. A húga nem volt otthon a héten, mert meg lett neki tiltva. Odaadta a
kulcsát az egyik szünetben, hogy be tudjak jutni. Amint odaértem már nyitottam
is az ajtót. A zár kattant és én már rohantam is át a két emeleten egészen fel
a toronyszoba ajtajáig. Kicsit nyugtalanított az az energia, amit bentről
éreztem. Óvatosan nyomtam le a kilincset és lassan nyitottam ki az ajtót.
Odabent korom sötét volt. A redőnyök leengedve, de még a sötétítő függöny is
behúzva. Az ágyon feküdt összegömbölyödve a törpe. Egy lépést tettem a szobába,
amikor hallottam, hogy megmozdult. Felemelte a fejét és világító szemeivel rám
nézett, amik újra felemás színben ragyogtak.
- Ki van ott? – kérdezte bágyadt hangon.
- Én vagyok az, Miyo. – feleltem halkan.
- Miyo! – ébredt fel szinte rögtön a törpe. A kislámpáját felkapcsolta, így
végre teljesen láttam mindent. A bőre még a szokásosnál is sápadtabb volt és
nagy táskák voltak a szeme alatt. Egy nagy Skillet feliratú férfi póló volt
rajta.
- Te jó jég Rias! Mi van veled? – kérdeztem aggódva.
- Háát, nem nagyon aludtam a napokban… Meg nem is nagyon ettem.
- Miért nem ettél?
- Nem volt rá időm. Minél hamarabb vissza akartuk hozni az emlékeimet.
- De attól még ehettél volna. És mi az, hogy akartuk? – kérdeztem értetlenül.
- Lucy segített mindenben. Az ő emlékeinek nem esett baja, így vissza tudtuk
hozni az enyémeket.
- És most már mindenre emlékszel? – kérdeztem reménykedve.
- Aha! Még a jelszavaimra is! – mondta vigyorogva.
- Egy nagyon jó hír! Úgy örülök! – mondtam és szorosan megöleltem drága
barátnőmet. Ő is megölelt és így ücsörögtünk az ágyon egy darabig. Aztán
eszembe jutott néhány fontos dolog. – Ma lesz egy buli, ahova muszáj eljönnöd!
A lelkemre kötötték. – mondtam vigyorogva.
- Megyek, megyek! Már rám fér, hogy kimozduljak. – mondta mosolyogva.
- Ja és még valami… Debi kitörölte Cast emlékeit rólad… - mondtam halkan. Rias
arca lefagyott.
- Mi-Micsoda? – kérdezte meghökkenve.
- De ha meglát, akkor biztos újra emlékezni fog rád! És…És mindenki hisz neked!
Asia és Viola meg a többiek meggyőztek mindenkit a suliban, hogy mi is történt
igazából.
- Komolyan? Asia? És Viola? A két legfélénkebb lány a suliba? Miattam szóba
állt másokkal? – kérdezte meglepetten.
- Aha! Ugye milyen elképesztő? – mondtam nevetve. – Na, de készülődj!
- Hai! – (japánul az ”Igen”)
Rias’s pow
Miyoval
az oldalamon sétáltunk a buli helyszíne felé, ami a város hatalmas kultúrháza
volt. Kibérelték egy estére. A bérlés olcsó és a feltétel annyi, hogy
kitakarítunk magunk után és nem teszünk kárt semmiben. Még sose jártam ott.
Nagyon izgultam, hogy fognak reagálni, ha meglátnak. Az épület előtt az ikrek,
Kelly, Kentin és hugi kézen fogva és Brooklyn ácsorogtak. Amikor Alexy
észrevett minket elkezdett rohanni felénk. Majd megölet, felkapott és elkezdett
pörgetni.
- Rias! De örülök, hogy látlak és jól vagy!
- Én is örülök Alexy! Még jobban örülnék, ha kapnék levegőt.
- Jaj, bocsika! – mondta nevetve és visszatett a földre. Armin és Kelly jött
oda hozzám egyszerre és megöleltek azzal a mondattal, hogy:
- Különleges lény szendvics! – én csak nevettem és megöleltem őket. Hugi is
odajött Kentinnel és most egy családi szendvicset kaptam. Brooklynhoz fordultam
és odamentem bemutatkozni.
- Mi még csak futtába találkoztunk. Rias Gremory vagyok! – mondtam és kezet
fogtam vele.
- Sokat hallottam felőled! Brooklyn White vagyok! Örülök, hogy emlékekkel
együtt találkozunk. – mondta mosolyogva.
- Most hogy megvoltak a megható üdvözlések, irány befelé! – adta ki a parancsot
Miyo és karon ragadott és elrángatott a tömeg felé.
Szerintem
nem túlzok, amikor azt mondom, hogy az egész suli ott volt. Világosságot láttam
a tömegbe, így arra rángattam Miyot. Úgy sejtettem, hogy Asiáék ott lesznek. És
jól sejtettem. Asia volt az, akiből az a halvány fény áradt. A buli még a
plafon környékén is tartott. Nagy volt a belmagasság, így, aki tudott repülni
fent örjöngött a levegőben.
- Sziasztok! – köszöntem oda a banda hiányzó tagjainak.
- Riaas! – Asia még jobban felragyogott, amikor meglátott. Odafutott hozzám és
a nyakamba ugrott. – Nagyon hiányoztál!
- Te is nekem! – öleltem magamhoz fényes barátnőmet. Akármennyire is fájt a
fény a bőrömnek, nem akartam ellökni aggódó, félénk barátosnémat.
- Jó újra itt látni! – mondta Asia háta mögül Nataniel kedvesen.
- Köszi! – mosolyogtam rá a szőke srácra.
- Üdv újra itt Sátánka! – hallottam Lysander hangját mellőlem. Egyedül a Vörit
nem láttam. A távolban viszont néhány ismerős felhőkarcolót pillantottam meg.
Odaosontam az egyik mögé és megborzoltam a haját.
- Ha már megint egy kis… - kezdett bosszankodni Hide, de meglátott engem és
abba hagyta. Ő is megborzolta a hajam visszavágásból. – Törpe! Azt hittem
megint egy kis fruska van itt! Régen láttalak!
- Csak pár napja volt az a nagyon régen, Hideki!
- Mi az Hideki! Csak nem a barátnőd? – hallottam egy ismerős hangot a háta
mögül.
- A-a! Nézd cask ki az! – mondta és arrébb állt.
- Jé, Rias! – Vigyorodott el Goro, Miyo ikertesója. Én vigyorogva intettem
neki.
- Látom megtaláltad őket. – jött oda hozzánk Miyo.
- Nem volt nehéz egy ilyen égimeszelőt nem észrevenni. – mondtam és megböktem
Hideki karját.
- Nem jöttök fel? – mutatott a plafon felé Miyo. – Mi felmegyünk!
- Mi is megyünk! – mondtam.
- Felmegyünk? – kérdezte Hide. Én csak bólintottam. Miyo jelezte, hogy fent
várnak. Kibontotta fekete szárnyait és felrepült Alexyvel és Goroval együtt.
Felugrottam utánuk és én is kibontottam a szárnyaim. Hideki is jött utánam és
nem sokkal arrébb Nataniel és Asia is felszállt.
Fent
buliztunk a levegőben és csak néha szálltunk le piáért. Két órán keresztül csak
üvöltöztünk és torkunk szakadtából énekeltünk. A zavartalan bulinkat az szakította
meg, hogy a reflektor rávilágított a tömegbe egy smároló párra. Körülöttük
mindenki tapsolt és fütyülgetett. A srác nem volt más, mit Castiel.
- Ez a Castiel szörnyű! A héten ez már a negyedik. – mondta mellettem Asia
szörnyülködve. Amikor ezt kimondta eldurrant az agyam. Durván négy napot nem
voltam suliba. Kedden volt az, hogy agymosást kapott Debitől. Azon a napon már
nem mentem. Tehát keddtől kezdve minden nap másik csaj. Odarepültem a párocska
mellé és szétszedtem őket. Castielt megragadtam az egyik vektorommal, a csajt
pedig az egyik szárnyammal löktem arrébb. Ahogy ezt megtettem a tömeg
elhallgatott és feszülten figyelt. A csaj a húgom egyik évfolyamtársa volt.
Szőke haja és kék szeme volt. Egy rövid fehér koktélruha volt rajta és egy tíz
centis fehér magas sarkú. A szoknya éppen hogy fedte a fenekét.
- Mi a faszt csinálsz em… - üvöltött Castiel, de amikor meglátott engem
elhallgatott. A szeme egy pillanatra halványan felragyogott. Mindkét szarvam
vörösen világított és a szemeim is ugyan úgy.
- Hogy én mi a faszt csinálok?! Inkább te mit csinálsz bazd meg! – üvöltöttem rá.
– Pár napra eltiltanak a te drága exed miatt, aki agymosást végzett ratad és te
ezért naponta cserélgeted a csajokat?!
- Semmi közöd hozzá Zöldike! – üvöltött rám.
- De van! És ne Zöldikézz itt nekem! És sokan az gondolják most, hogy féltékeny
vagyok, de tévednek! – sokan lesokkoltak, ahogy ezt kimondtam. – Nem normális,
amit csinálsz! Arra kellenek a csajok, hogy megfektesd őket, majd eldobod őket,
mint a gumit, amit aznap este használtál! De Érzéseik is vannak a szerencsétlen
lányoknak! Nem eszközök! – üvöltöttem neki idegesen.
- Ők nem bánják. – mondta a Vörös halkan. Aztán egy csattanás hallatszott és
Castiel kis híján a földön kötött ki. Az arca piros volt, a pofon helyén.
- Bazd meg! Te tényleg egy zokni érzelmi szintjén vagy?! Hogy lettél ilyen két
év alatt?! Egy csomó lány…akik a játék szereid voltak egy éjszakán összetört
utána.
- És nekem ehhez mi közöm? – a mondtat hallatán keserűen felnevettem.
- Az olyan férfiak, mint te undorítóak mind. Olyan gyakorisággal cserélgetik a
partnereket, mint más a fehérneműt. Dögöljetek meg mind ott, ahol vagytok! –
üvöltöttem rá a Vörire izzó szemekkel.
- Zöldike, én… - kezdte halkan, de én befogtam a száját egy vektorral.
- Nem érdekel! – ránéztem és szürke szemeibe szomorúságot láttam, de nem
érdekelt. Akkor ott a dühtől nem érdekelt semmi. Majd a lányhoz fordultam
lassan. – Te gondolom tudtál arról, mit csinál a lányokkal. – mondtam, mire a
lány bólintott. – Akkor mégis miért? Hogy menő legyél? Nincs semmi önbecsülésed
se? Az ilyenek, mint te nem húzzák sokáig ebben a kegyetlen világban. – a hangom
teljesen fagyos volt. A lányt kellőképpen sikerült megijesztenem. A szeme úgy
csillogott, mint azé az állaté, aki tudja, hogy a halállal néz farkasszemet.
Elégedettség töltött el, majd újra Castielhez fordultam. – Remélem felfogtad a
szavaimat és elásod magad, ha hazaérsz! Majd Démon segít.
Ezzel
a mondattal megfordultam és elindultam a kijárat felé. A tömeg utat nyitott
előttem. Közben hallottam, ahogy néhol összesúgnak.
- Nem semmi a csaj! Elküldte Castielt a picsába!
- Gyönyörű és vad! Ez tetszik!
- Végre valaki, aki kiállt az érzéseink mellett!
Amikor
elértem az ajtó húsz méteres körzetébe hatalmas tapsvihar tört ki. Értetlenül
hátrakaptam a fejem. Mindenki tapsolt és fütyült, miközben engem néztek.
Feléjük biccentettem és még távozás előtt hátranéztem a vörösre, akinek
gyönyörű szürke szemeit a mérhetetlennek tűnő szomorúság és megbánás csúfított
el. Ezekkel a szemekkel meredt rám. Nem bírtam elviselni a tekintetét, így
gyorsan kiviharzottam az ajtón. Nem hiányzott, hogy mindenki előtt elbőgjem
magam. Egész úton fortyogtam a dühtől. El se hittem, hogy ennyire félreismertem
Castielt. Azt hittem, hogy azok a csajok csak túlreagálták a dolgot. Ahogy
idegesen trappoltam hazafelé eleredt az eső. Nálam se esernyő, se semmi nem
volt, de még kapucnim se volt. Elkezdtem futni és közben egy mágikus kört
nyitottam magam előtt, amin átfutva a fürdőmben találtam magam. Gyorsan levetettem
vizes gönceim és beálltam a zuhany alá. Majd megfagytam az alatt a rövid idő
alatt, amíg beállítottam a vizet. Forró vizet engedtem szinte hófehér bőrömre.
Húsz percen keresztül csak álltam a forró víz alatt és sírtam. Sírtam, mert
ugyan jogosan vágtam Castiel fejéhez a dolgokat, de így visszagondolva
rájöttem, hogy ez akár azt is jelentheti, hogy elveszettem, talán végleg.
Kimásztam
a zuhany alól. Alaposan megtörölköztem és belebújtam a hálóingként funkcionáló
hatalmas pólóba. A Skillet feliratú pólóba, aminek tulajdonosát tulajdon képen
visszaküldtem a jó édes anyjába. Még mindig éreztem rajta az illatát.
Megnyugtatott és egy pillanatig biztonságban éreztem magam. De az érzés amilyen
hirtelen jött, olyan hirtelen tovább is állt. Csak a magány maradt helyette.
Bebújtam
az ágyamba, de valahogy az álom nem akart a szememre jönni. Az álom manó az
utóbbi időben nagy ívben elkerül. Úgy, mint ahogy régen mindenki tette. Mindenki
félt tőlem. Bár ha őszinte akarok lenni én is féltem tőlük, de náluk jobban
csak saját magamtól féltem. Egy éven keresztül a halált és az életet elválasztó
pengeélen táncoltam. Abban az évben egy szikrányi fény se volt. Mindenben a sötétséget
láttam és mindenkire úgy tekintettem, mint a potenciális gyilkosomra.
Mindenkire gyűlölettel teli szemekkel néztem. Nem is csodálom, hogy féltek
tőlem. Talán még a mai napig is abban a végtelennek tűnő sötétségben
bolyonganék, ha nem találkoztam volna vele. Ő volt az első ember, aki odamert
jönni hozzám. Egy nálam talán fél évvel idősebb démon srác.
Tisztán
emlékszem barátságos szürke szemeire és hosszúkás fekete hajára. Bár, amikor
két év elteltével kezdtem elfelejteni és lemondani arról, hogy újra találkozunk
megtaláltam őt egy szerencsés iskolaváltásnak köszönhetően. Vagy talán az én
démoni sorsom volt a dologban? Ki tudja… Bár nem ismertem fel az elején. Jóval
magasabb lett és vörös lett a haja. Igen jóképű gyerek lett ezalatt a nem túl
hosszú idő alatt. Bár előtte is helyes volt, de most a suli majdnem ( csak
MAJDNEM) összes csaja oda és vissza van érte. De ők csak azt „szeretik” benne,
amit a suliban látnak és nem azért, amilyen. Ők csak színről szeretik…
Odakint
szörnyű vihar tombolt. Az ég dörgött és villámlott. Ilyenkor szoktuk mondani,
hogy az angyalok már megint bowlingoznak és fotózkodnak odafent.
Hirtelen
előtörtek belőlem az emlékeim. A boldog és fájdalmas emlékek egyaránt. Egy
ilyen vihar miatt mindig előtörnek az emlékek. Egy emlék viszont nem csak egy
pillanatra villant be, hanem ott is maradt a fejemben. Egy számomra igen kedves
emlék volt.
Castiel’s pow
Ott
álltam teljesen lesokkolva Riassal szembe. Amint megláttam egyből visszatértek
az emlékeim. De…nem így akartam visszakapni azokat. Ahogy azokba a szemekbe
néztem megijedtem. Mintha egy szörnnyel néztem volna farkasszemet.
- Remélem felfogtad a szavaimat és elásod magad, ha hazaérsz! Majd Démon segít.
– mondta ridegen és elindult a kijárat felé. Még egyszer visszafordult és rám nézett.
Ahogy belenéztem magam, abba a szomorú vörös szempárba úgy éreztem, hogy én vagyok
a világ legnagyobb tahója.
Pár
percbe telet mire magamhoz tértem. Gyorsan elindultam a kijárat felé. kint
szakadt az eső. Csalódottan tapasztaltam, hogy Rias már biztosan otthon van.
Felültem a motoromra és elszáguldottam hazáig. Otthon ledobtam a vizes cuccaim
és elmentem a fürdőbe. Beálltam a zuhany alá és forró vizet engedtem magamra.
Talán negyed órán keresztül ázhattam a víz alatt. Amikor már úgy gondoltam elég,
elzártam a csapot. Kiszálltam a zuhanykabinból és megtörölköztem. Magamra
kaptam a pizsamaként funkcionáló trikó és rövid gatya kombinációt. A fürdőből
kilépve egyenesen a szobámba mentem. Démont már mielőtt elmentem megetettem, így
vele már nem volt gondom. A szobámba hanyatt dobtam magam az ágyamon és a fejem
alá tettem a kezeim.
Mindent
összeszedtem a fejemben. Amit Rias mondott és ami az elmúlt két évben történt.
Az a nyavalyás succubus! Mindig miatta történik minden! Rias eltiltása is, meg
ez is! Bár mondjuk…ez csak részben volt miatta… De akkor is! Ha nem babrálna
mások emlékeivel, akkor rendben lennénk! Csak elég lett volna megvárni, hogy
Rias eltiltása lejárjon és utána minden rendbe jöhetett volna… Volna…De Zöldike
látni se akar…
Odakint
szörnyű vihar tombolt. Jól tükrözte, hogy éppen mi zajlott a fejemben. Hirtelen
eszembe jutott egy emlék, amibe Rias is benne van.
Harmadik fél szemszöge
Az egész Gremory birtok csendes. A folyosókon egy lélek
sem járkált. Minden szoba sötét és néma. Kint viszont hatalmas vihar tombolt.
Szörnyű égzengés követte a sötét felhőket. A vihar ellenére mindenki aludt.
Vagyis csak majdnem. Az itt vendégeskedő démon fiú még ébren volt. Nem tudott
aludni. A plafont bámulta és magába számolta a villámlás és a dörgés közt
eltelt időt. A szobája ajtaja résnyire kinyílt, de nem vette észre. Négykézláb
mászott valami, pontosabban valaki az ágyához. Az ágy mellé érve kicsit
felemelte a fejét. A fiú kíváncsian odafordult. Az ágy szélénél felfedezett két
kis szarvacskát, amik egy élénk rózsaszín hajzuhatag alól nőttek ki. A jövevény
feljebb emelkedett, így egy hatalmas kedvesen csillogó vörös szempár is
megjelent az ágy szélénél. A kedves tekintet most félelemmel volt teli. Ezt a
fiú is észrevette és aggódva odament a lányhoz.
- Mi a baj Ri-chan? – kérdezte aggódva a fiú.
- Itt aludhatok veled Cassy? Ez a vihar olyan, mint akkor, amikor apa és a
többiek… - nem hagyta a fiú, befejezze. Szorosan magához ölelte a kislányt.
- Ha ez megnyugtat, akkor persze. – mondta kedvesen.
- Kö-Köszönöm!
A fiú elengedte a lányt és mind a ketten felmásztak az
ágyra. Bebújtak a takaró alá. Rias közel ment Castielhez, a fiú pedig átölelte
őt. Pár perce már így voltak, amikor halkan elkezdett Rias dúdolni egy
dallamot.
- Mit dúdolsz? – kérdezte suttogva a fiú.
- Bocs! Felébresztettelek?
- Dehogy! Na, mit dúdolsz? Elénekled?
- Ha szeretnéd… - a lány halkan elénekelte a dalt.
- Ez nagyon jó volt! – mondta suttogva a fiú.
- Ugyan! Még nincs kész. Ez csak a dallam, de még fel kéne gyorsítani, meg
kellene hozzá hangszeres kíséretet is írni…
- Ezt te írtad?
- Igen. Unalmamban, magányomban szoktam dalokat írni.
- A többiben én is segíthetek?
- Ha szeretnéd persze.
Még egy jó ideig beszélgettek, megfeledkezve az időről
és a kint tomboló viharról. Csak egymásra tudtak figyelni. A két, akkor még
csak tíz éves démon gyerek az egész éjszakát egymás mellett töltötte, egymás
ölelő karjaiban.
Rias’s pow
Szép
idők. Utána mindig, ha vihar volt, mellette aludtam a karjai közt. Tanév közben
is mindig rá gondoltam, avalmi kedves emlékre vele, így megfeledkeztem a
viharról.
Aztán
hirtelen eszembe jutott valami. Mintha egy lámpát kapcsoltak volna a fejemben.
Mivel erőszakos úton nem tüntethetem el Debit, de tisztességes versennyel igen.
És már meg is találtam a módját. Ez egy kicsit jó kedvre derített. De a
jókedvem el is múlott. Attól még, hogy Debi elmegy, Casttal még nem valószínű,
hogy rendbe jön minden.
Nem
jött álom a szememre és még szomorú is lettem. Odasétáltam az ablakomhoz és
kinéztem rajta. A vihar addigra elvonult és láthatóvá vált a Hold. A telihold
fénye beragyogott az ablakomon. Csak bámultam a Holdat az ablakpárkányra ülve
és egy dallamot kezdtem dúdolni.
Castiel’s pow
Egyáltalán
nem jött álom a szememre. Csak forgolódtam és folyton csak Rias járt az
eszembe. Még jó, hogy nem hord acélbetétest, mert már a fejem is fájna. Egy idő
után meguntam a forgolódást. Ilyenkor a zene jót tesz. Megfogtam a gitárom és
leültem az ablakommal szembe. A vihar már elcsendesedett. A telihold fénye rám világított
az ablakon keresztül. Lassan elkezdtem pengetni a gitárom és egy dalt dúdoltam.
Harmadik fél szemszöge
Rias
az ablakpárkányon ült és egy dallamot dúdolt, amit a város másik végén ugyan
akkor Castiel pengetett a gitárján az ablak előtt ülve. Mindketten a Holdat
nézték és ugyan azt a dalt énekelték.
Ma éjjel
olyan egyedül vagyok,
Ez a bánat nem ereszt.
Ne hagyj itt ilyen hidegen.
Soha nem akarok fázni.
Az
érintésed olyan kedves volt,
Az érintésed életet adott,
Mind eddig vártam
Oly sok időt elvesztegettem.
Ne hagyj
egyedül,
Mert alig látok!
Ne hagyj egyedül!
A sötétségbe zuhanok,
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok.
Vissza tudok menni valaha?
Arról álmodom, ahogyan valaha volt.
Hallasz engem?
A sötétségbe zuhanok
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok.
Vissza tudok menni valaha?
A sötétségbe zuhanok,
Zuhanok, a sötétségbe zuhanok.
Te
voltál az erőm forrása,
Mindent, amit szerettem,
Feladtam, ezért az egy dologért.
Felajánlásom megrekedt.
Ne hagyj
így itt engem,
Nem hallod, ahogy a szakadékból kiáltok,
És most azt kívánom neked,
Ami az én vágyam.
A sötétségbe zuhanok,
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok.
Vissza tudok menni valaha?
Arról álmodom, ahogyan valaha volt.
Hallasz engem?
A sötétségbe zuhanok
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok.
Vissza tudok menni valaha?
A sötétségbe zuhanok,
Zuhanok, a sötétségbe zuhanok.
Sötétségbe. Sötétségbe.
A
sötétségbe zuhanok…
Átcsúszom a repedéseken.
A sötétségbe zuhanok,
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok.
Vissza tudok menni valaha?
Arról álmodom, ahogyan valaha volt.
Hallasz engem?
A sötétségbe zuhanok
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok.
Vissza tudok menni valaha?
A sötétségbe zuhanok,
Zuhanok, a sötétségbe zuhanok.
Hallasz
engem?
A sötétségbe zuhanok.
Hallasz engem?
A sötétségbe zuhanok.
Zuhanok, zuhanok, a sötétségbe zuhanok.