Prológus

- Itt van még egy doboz! - kiabálta a nagyapám a mágikus körön át.
- Máris megyek! - rohant oda a húgom, hogy segítsen az öregnek.
- Te papa! - kiáltottam oda neki.
- Igen Rias?
- Minek nekünk ekkora ház? Nem estél egy kicsit túlzásba...MEGINT?!
- De az megeshet! - vakarta meg a tarkóját drága papikám. - De fogd fel pozitívan! Legalább a család vagy akár a jövőbeli barátaitok is kényelmesen elfognak férni itt!
- Az biztos...
- Az a torony rész az nagyon király! Az lehet az enyém? - kérdezte a mosolygós hugicám izgatottan.
- Nem lehet. Az a nővéredé. - Felelte papa.
- Heeee?! - nézett rá sértődötten. - De hát miért?
- Mert az van a legmesszebb a többi szobától... - kezdett bele öregapám.
- És sokkal biztonságosabb ha én ott vagyok, mint ha esetleg abba a szobába, ami majd a tiéd lesz. A környezetem biztonsága érdekébe és annak érdekébe, hogy ne kelljen az alvilág legeldugottabb csücskében leélnem a hátralévő életem. - mondtam a húgomnak.
- Értem! Értem! Felfogtam!
- Mellesleg, már oda vannak felvíve a hangszereim egy külön szobába. - mondtam vigyorogva.
- Szeméét! - nyafogott Akeno.
- Ez van hugi! Ha te lennél a közveszélyes, nem én, akkor tiéd lenne a torony. - mondtam és megfogtam az egyik dobozt, amiben a fotóalbumaim voltak és elindultam a ház bejárata felé. - Ó tényleg! A kutyámat és a cicámat is hozzátok ám! - mondtam az éppen az előbb érkező nagybátyámnak és nagyapámnak.
- Igenis főnök! - mondták nevetve.
- Meg a nyuszink! - mondta a mögöttem battyogó Akeno.

Megálltam a bejárat előtt, a húgom pedig mellém állt. Nagy levegőt vettünk és akkor először beléptünk az új otthonunkba. Az egész ház hatalmas volt. Egy hatalmas "O" alakú konyha, teljes felszereltséggel, minden szobához egy külön fürdőszoba, a földszinten és az emeleteken egy-egy nappali. A nappalikban egy négyszemélyes és egy háromszemélyes kanapé, és egy fotel. A kanapékkal szemben egy szekrénysor és mindegyiken egy ívelt képernyős 60 colos Samsung 3D TV volt. Mellé saját házimozi rendszer. Legalábbis a földszinten és az első emeleten. A második emeleten két darab, úgy nevezett olasz sarokkanapé volt egymásmellé rakva. Középen egy üveg dohányzóasztal rajta egy hamutartóval. A kanapék előtt még babzsákfotelek is voltak. Az egész szoba fekete, fehér és szürke színben pompázott. Még egy fehér körfotel is volt a szobában. Egyszerűen elképesztő volt. A falakon a kedvenc filmjeink és zenekaraink plakátja. Egyszerűen gyönyörű látványt nyújtott. Ez a sok ülőhely, a sok szép bútor és még a hamutartó is. Még arra is gondoltak, hogy előfordulhat, hogy cigizni fogok itt bent. És még egy fehér bolyhos szőnyeg is volt a padlón. Akár még aludni is lehetne rajta.
- Aszta! - mondta Akeno tátott szájjal. Én csak bólogattam mert nem tudtam megszólalni az ámulattól. Az én szám is tátva maradt a látványtól.
- Látom tetszik! - mondta barátságosan unokatestvérünk, aki rémisztően hasonlított rám kinézetre.
- Eszméletlen jó lett! - mondtam rengeteg csodálattal a hangomban.
- Ennek örülök! Én rendeztem be! Meg a szobádat is! - mondta nekem mosolyogva.
- Na, arra kíváncsi vagyok! - mondtam és már rohantam is a lépcsőn a toronyszoba felé.

Az ajtóra ki voltak rakva azok a táblák, amik otthon is az ajtómat díszítették. A szokásos "Belépni tilos!" meg a "Hülyék kíméljenek!" táblák voltak az ajtón és a fekete halálfejekkel díszített táblácskám, amin a "Rias szobája!" felirat díszelgett. Mosolyogva néztem azt a bizonyos halálfejes táblát, amit azzal a személlyel csináltam, aki megmentettem engem a sötétségtől. És az a valaki nem családtag volt. Egy nálam talán fél évvel idősebb srác, aki papa egyik barátjának a fia. Minden nyarat együtt töltöttünk azóta, hogy felépültem a halálközeli állapotomból. Öt-hat éves koromba a halál és az élet közt húzódó vékony cérnaszálon táncoltam, és ha csak egy kicsit is megbillentem, akkor akár a rossz oldalára is zuhanhattam volna. 

A sötétség majdnem elnyelt. Mindenki a környezetemben félt tőlem, mert mindenkire úgy tekintettem, mint lehetséges gyilkosomra. Ha akkor már tudatába lettem volna annak a képességemnek, amivel akár a nézésemmel is képes lennék ölni, már szinte senki sem élne a környezetemben. Aztán jött ő. Jött ő azzal a kedves és barátságos mosolyával. Ő volt az egyetlen, akinek az auráján nem érzékeltem a félelmet vagy a gyűlöletet. Nyomuk sem volt. Csak a kedvesség és a remény volt az, ami élénk színűvé tette az auráját. Ezzel a kedves kisugárzásával megmentett engem. Kedves szürke szemével, barátságos csalafinta mosolyával fényt hozott az addig sötét életembe. Még mindig emlékszem hosszúkás fekete hajára, ölelő karjára. Arra is tisztán emlékszem, amikor először elgitározta a közösen írt dalunkat. Tanítottam neki néhány szót az ősnyelvből, amivel tudtunk kommunikálni, anélkül, hogy bárki is megértette volna. Rengetegszer keveredtünk együtt bajba, mert loptunk a raktárból csokit, ami a sütikhez kellett volna, vagy mert beleettünk az ünnepi ebédekbe, amikor senki nem figyelt. Szép idők! 

Na, de nagyon elkalandoztam! Szóval! A szobám ajtaját nagyon lassan mertem csak kinyitni. Amikor benyitottam a szemem előtt álmaim szobáját láttam. Alul olyan körülbelül fél méter magasságban fehér a fal, onnét pedig szép fokozatosan sötétebb és a végén teljesen fekete. Az ágyam egy hatalmas baldachinos ágy, ami szintén fekete-fehér. Vele majdnem szembe a bal sarokban egy sarok íróasztal előtte pedig egy forgós szék. Az asztalon egy új Acer gamer monitor. amilyet mindig is szerettem volna. A gépem már be volt szerelve. Az ágy jobb oldalán a fal mellett egy fekete akasztós szekrény állt. Az ágy fejrészénél lévő falon az ágyam mindkét oldalán falra szerelt polcok, amik arra várnak, hogy rápakoljam a mangáimat és a DVD-imet. 

Az ággyal szemben középen kettő ajtó. Az egyik a hatalmas szintén fekete-fehér fürdőszobába vezetett. A fürdőbe volt egy zuhanykabin, egy hatalmas kád és egy kis szekrény, amin többek között a csaptelep is volt. A szekrényke fölött egy hatalmas tükör foglalt helyet.

A másik ajtó pedig a zeneszobába vezetett. A falak kék és zöld színűek voltak. Az összes hangszerem el volt helyezve bent. Volt egy pici "állvány" is, amin a laptop volt. Egy szekrény is volt bent, ahol a dalaimat tárolhattam. Az erősítő közvetlen a laptop tartó mellett helyezkedett el. Itt mondjuk még mindent át rendeztem de na! Azért elég faszán berendezték!

Az ágyammal szembe a jobb oldali sarokba volt egy sarok könyvespolc. A könyvespolc HATTALMAS volt! Minimum hat méter hosszú vagy két méter magas. Úgy mellékesen a belmagasság a szobában négy méter. A könyvespolc mellett volt egy kis fiókos szekrény.

Amikor végre befejeztem az ámuldozást a fiókos szekrény legalsó fiókjába bepakoltam az albumokat, majd lementem a többi dobozért. Egyszerre hat dobozt hoztam fel a láthatatlan karjaim segítségével.

A nap végére végeztünk a pakolással. A segítőink hazamentek az alvilágba és Japán túlsó felébe, mi pedig ott maradtunk ketten abban a hatalmas házban. Pontosabban öten. Ott volt a kutyusunk Alízka, a cicánk Mira és a nyuszink Usagi-san.

Már csak három nap és kezdetét veszi a gyötrelmek időszaka... vége lesz a nyári szünetnek és elkezdjük a gimit... Már alig várom! Már most azt kívánom, hogy 2016 nyarát írjuk!